Palotaváros - A középkortól a XX. századig
A Palotaváros múltjáról tartott előadást Váczi Márk történész szeptember 8-án, a VMK Tolnai utcai Tagkönyvtárában. A városkutató szavai nyomán megelevenedett az egykori szárazulaton letelepedett Szent János-lovagrend fallal körülvett „birodalma”; a Hal tér 3. szám alatt működő Ponty vendéglő forgataga, az egykori kékfestő üzem – később Patex – felemelkedése és bukása.
A Palotavárost északról a nyugati elkerülő, keletről a Mátyás király körút, délről a Malom-csatorna, nyugatról pedig a város belterületi határa (a komáromi vasút) zárja le. Bár Székesfehérvár egészéről elmondható, hogy mindegyik része érdemes egy sétára, a Palotavárosban olyan, a megyeszékhely történelmét tekintve fontos épületek is megtalálhatóak, amiket mindenképp látniuk kell a város múltja iránt érdeklődő lokálpatriótáknak. Ezek egy részéről azonban már csak a régi fotók, dokumentumok, térképek mesélhetnek. Váczi Márk történész, városkutató ezért is döntött úgy, hogy ezúttal egy előadás keretében eleveníti fel a városrész múltját, kihegyezve azokra az épületekre, melyeket Palotaváros utcáin sétálva már nem nézhetünk meg.
A Tolnai utcai Tagkönyvtárban megrendezett programon először a II. Géza király uralkodása alatt, a Szigetben felépült Jeruzsálemi Szent János-lovagrend konventjéről hallhattak a megjelentek.
A konvent a koronázó templom és annak társaskáptalana után a középkori Székesfehérvár második legjelentősebb egyházi intézménye volt, amelyben – a kutatások szerint – 1222-től az Aranybulla hét eredeti példányának egyikét őrizték. Tudjuk továbbá azt is, hogy III. Béla király édesanyját, Eufrozina királynét a johanniták Szent István egyházában temették el. A királyi pár egyébként Schmöltz Margit: Kő kövön című történelmi regényének lapjain is hangsúlyosan megjelenik – mondta el az előadáson Váczi Márk, akitől azt is megtudtuk, Siklósi Gyula régész 1978 és 1986 között végzett régészeti kutatásokat a mai Központi Park területén, ahol azonosította és részben feltárta az egykori konvent maradványait. A teljes alaprajz azonban máig nem ismert, a rendház további maradványai rejtőzhetnek a föld alatt.
A középkor után egy kis időutazás következett: a XII. századból a XIX.-XX.-ba ugrattunk, amikor az iparosodás mindent átformált, többek között a hazai kékfestést, textilnyomást is.
A kékfestő gyár − mely a mostani pláza helyén állt – igen érdekes története van. Felmayer István, az alapító 1840-ben érkezett Székesfehérvárra, ahol Sáfrán József kékfestőmester műhelyében kezdett el dolgozni. Sáfrán halála után feleségül vette annak özvegyét, befektetett pénzéből pedig 1845-ben gyárat alapított, amit hamarosan bővített is. Két fiát belföldön és külföldön taníttatta, majd bevette őket a cégbe. A gyár az 1872. évi kecskeméti iparkiállításon dicséretet kapott, a 1879-es fehérvári országos kiállításon pedig magas elismerésben részesült. A gyáralapító 1890-ben bekövetkezett halála után röviddel két fia is távozott: 1894-ben, illetve 1897-ben hunytak el. Az özvegyek a gyárat eladták, így az 1898-ban a Neunkircheni Nyomógyár Rt. tulajdonába került. A régi nevet viszont az új tulajdonos megtarthatta. A XX. század elején az igazgatók osztrákok voltak, az I. világháború idején, amikor a férfiak nagy része bevonult katonának, helyüket nők vették át – mesél a történész.
A két világháború alatt a gyárnak számtalan tulaja volt, épülete pedig 1945 márciusára romokban hevert a légitámadások miatt. Újjáépítését 1947-ben rendelték el. A még ma is sokak által ismert és szeretett Patex 1989-ben júliusban alakult meg, de nem sokkal később, rá három évre csődöt is jelentett. Az utolsó textilárut szállító teherautó 1996. december 13-án gördült ki a gyár kapuján.
Az egykori kékfestőde története egybe kapcsolódik az egykori Ponty vendéglőjével, bár sokkal inkább térben, mint időben, hiszen egymás szomszédai voltak. A városkutató előadásából megtudtuk, a Hal tér 3. szám alatt működő Ponty valamikor 1828-ban alakulhatott és a XIX. században „iparszálló” néven a vidéki utasok mellett a vándorló mesterlegényeknek adott otthont. Ez a vendéglő volt a legközelebb a piachoz, így a falusiak nagyon kedvelték. Hetipiackor istállója és pajtája zsúfolásig megtelt, az udvaron tíz kocsi fért el. Az ételek elkészítéséhez speciális alapanyagokat használtak. A fűszerféleségeket Illés Tibortól, a hentesárut Asztalos Gézától, a pékárut Folkert Lajostól és Mohai Ferenctől, a pálinkákat Karl Józseftől, a sört pedig a Dreher-Haggenmacher cégtől szerezték be. 1938-ban az épületet lebontásra ítélték – nem volt ugyanis bekapcsolva a víz- és csatornahálózatba, ezért a közegészségre nézve károsnak minősült –, de csak 1948-50-ben, a városi fedett piac építésekor végezték el ténylegesen a munkálatokat.
A Cselekvő Fehérvár programján Székesfehérvár kevésbé ismert ortodox zsinagógájáról is szó esett, melyet 1870-ben emeltek, és amelynek helyén a Városgondnokság Piac téri épülete található ma.
Sajnos a zsinagóga történelméről keveset tudunk, de az bizonyos, hogy a deportálás előtt főrabbiként Heinrich Ármin, főkántorként Goldberger Ignác szolgált a templomban. A hitközségnek ekkor 230 tagja volt. 1929-től a deportálásig Kálmán Sándor volt a hitközség elnöke, titkára pedig Citron Zoltán. A zsinagóga bombatalálat következtében leégett. Elbontására 1947. június 10-én adtak ki engedélyt.
Váczi Márk a Palotavároshoz kötődő neves személyiségekről is mesélt előadásán. Elhangzott a székesfehérvári születésű Simor János, Magyarország hercegprímásának neve, aki 1867. június 8-án magyar királlyá koronázta Ferenc Józsefet. Az 1886-ban tartott aranymiséje egyébként országos ünnep volt, amelyre díszes oklevelet kapott. Ezen megfestették egykori szülőházát, melyet 1936-ban – nem tudjuk, mi okból – elbontottak. A Simor János emlékére készített tábla így a Szent István király székesegyház homlokzatára került.
Végül, de nem utolsó sorban a vágóhídról hallhattunk a Palotaváros múltjáról szóló előadáson. Székesfehérváron az első vágóhidat 1864-ben állították fel a Városmajorban, a mai Sörház tér környékén, mivel azonban ez az uralkodó szélirány vonalában feküdt, a bűz a város felett terjengett. Emiatt 1875-ben a várostól délre, a Jancsár-csatorna kilépő szakaszán húzták fel az új épületet. A földművelésügyi miniszter öt évvel később kötelezte a várost egy új mészárszék megépítésére, melyet – a városi vezetők döntése szerint – a régi helyén húztak fel. Az Új Közvágóhidat 1935. június 29-én, Péter-Pál napján avatták fel és egészen 1997-ig működött.
Az épület Farkass Sándor, Králik László, Rimanóczy Gyula és Szabó Lajos tervei alapján készült. Az új létesítmény kiszolgálta a város akkori igényeit. Húsipari üzemmé 1945 után fejlesztették. A folyamatos újítások ellenére azonban az üzem fejlődése 1985 körül megtorpant. A vállalatot 1994-ben törölték a cégjegyzékből, a jogutód 1997-re igen rossz anyagi körülmények közé került. A tulajdonos ekkor az összes gépet leszereltette, és eladta. A vágóhíd épületét még ebben az évben elbontották – zárta előadását a történész, aki szeptember 15-én újabb kalandra hívja a Palotaváros múltja iránt érdeklődőket. Ezúttal egy sétát vezet majd a városrészben!
(Az ingyenes program a TOP-6.9.2-16-SF1-2018-00001 „Helyi közösségfejlesztés Székesfehérváron” című projekt keretében valósult meg.)
